1. fejezet: Az új suli

Az alapok. Az új suli... Hát. Ez talán az egyik legunalmasabb rész, de azért ez is kell ^^ Jó szórakozást :)

Mivel izééé... Open Office-ban írom, ez sajna így néz ki :S de majd áttérek arra, hogy ide blogba írom, és akkor jobb lesz :)

1.fejezet

Lucy POV (nézőpont, Point Of View)

Annyi diák hömpölygött a folyosón, hogy azt se tudtam merre törjek utat. A szokásos tömeg és dugó mindig is megőrjített. Istenem, hogy miért nem lehet valami rendszert bevezetni. Ráadásul még az is kiakaszt, hogy most kezdődött a suli, amikor én még annyira nyaralnék… El se tudtam menni a kedvenc strandomra még egyszer utoljára a legjobb barátnőmmel, Melindával.

Épp kezdett teljesen az őrületbe kergetni az iskola tudata és a tömeg, amikor kinyitottam a szemem és az ágyammal szembeni tévét pillantottam meg.

Ásítottam egy hatalmasat és kidörzsöltem a szememből az álmot. Még nincs suli. Ma van az utolsó nap a szünetből. Szeptember elseje, vasárnap. Ma délután évnyitó, holnap reggel suli. Annyira nem akarom. Már csak azért sem, mert holnap nem a régi sulimban kezdek, mint ahogy álmodtam, mert az csődbe ment és bezárták… Melindával közösen átiratkoztunk egy másik gimnáziumba a városban, aminek a neve Sweet Amoris Gimnázium. Utáltam iskolát váltani, de nem tehettem mást. És Melindával vagyok, úgyhogy talán nem is olyan borzasztó a helyzet.

Kikászálódtam az ágyból, megmosakodtam a fürdőben és leültem a konyhaasztalhoz anyu mellé.

• Szia – köszöntem kómásan és elterültem az asztalon.
• Jó reggelt – köszönt anyu vigyorogva és belekortyolt a kávéjába. – Ma már évnyitó, igaz?
• Igen. Annyira nem akarom – nyávogtam.
• De muszáj – mondta anyu vállat vonva, és felállt. – Csinálok neked kakaót.
• Köszi.

A reggeli kakaó mindig feldobott. Legalább annyira felpörögtem tőle, mint mások a kávétól. A nap többi részében igyekeztem kiadni magamból minden számítógépezési vágyam, ugyanis ebben a tanévben nem hiszem, hogy sok időm lesz rá, ha nem akarok megbukni.

Az évnyitóra lelkileg már teljesen felkészültem. Beöltöztem szépen ünnepibe (egyenruhánk ugyebár még nem volt), majd összefutottam Melindával a buszvégállomáson.

• Te is legalább annyira várod a sulit, mint én, ugye? – köszöntöttem, amikor megpillantottam barátnőm savanyú arcát a sok busz és ember között.
• Persze – felelte ugyanúgy savanyúan, mint az ábrázata. Kuncogtam.
• Örülnék, ha itt végre normális osztálytársakat kapnánk – kívántam, amikor elindultunk a suli felé, ami innen nem messze volt – Nem mintha ezek nem lettek volna azok… de hát nem voltak azok. Persze nem mindegyik, de na. Meg hátha rendes suli lesz, rendes srácokkal…
• Téged mindig csak az érdekel, hogy bepasizz? – sóhajtott fel Melinda.
• Én… nem is! – tiltakoztam azonnal. – Csak már jó lenne rendes fiúkkal megismerkedni. És mivel bulizni nem járunk, egy új suli jó helynek tűnik, nem?
• De, igen – hagyta rám Melinda.

Hamarosan oda is értünk a hatalmas épülethez. Előtte egy valamiféle rövid sétálóutca állt, ahol most egyenruhás diákok lézengtek. A nagy üvegbejárat kitárva várta a régi és új diákokat. Na jó, fogalmam sincs, nekünk hova kell mennünk.

• Mel… Hova kell mennünk? – kérdeztem félénken barátnőmet.
• Nem tudom, de majd megkérdezzük – felelte határozottan.
• Oké, de te kérdezed – löktem az emberáradat felé. Morcosan rám nézett, majd odament a legközelebbi lányhoz.
• Szia, ne haragudj, újak vagyunk és… nem tudod hova kell mennünk?
• Hát… a DÖK-ös elnök ebben többet tud segíteni – felelte a lány.
• Aha, és ő ki is? – kérdezett vissza Melinda.
• Az a szőke srác a fa alatt – mondta még gyorsan a lány egy barna nadrágos, fehér inges, halványkék nyakkendős szőke fiúra mutatva, és ellibbent a barátnőivel.
• Basszus, de ő fiú – morgolódott Melinda. Fiúkkal ugyanúgy félősebb volt, mint én, de ő még mindig jobban oda mert menni. – Most te jössz.
• De basszus ne már. Én nem merek hozzá szólni – jelentettem ki határozottan. – Különben meg mi az a DÖK?
• Honnan tudjam? Menj és kérdezd meg – unszolt. Egy darabig még félénken toporzékoltam, aztán amikor már ránéztem az órára és láttam, hogy mindenki befelé szállingózik (beleértve az elnököt is), megadtam magam.
• Ajj, rendben, de gyere oda velem – követeltem.
• Jó – egyezett bele barátnőm kelletlenül, és lassan, félve közelítettem meg a srácot. Mielőtt még magával ragadta volna az emberáradat, elkaptam a karját.
• Bocsi, ne haragudj, te vagy a… DÖK-ös elnök? – kérdeztem hadarva azt remélve, hogy megérti amit mondok, mert sokszor én is belezavarodok a mondandómba.
• Igen. Miben segíthetek? – kérdezte kedves mosollyal és megállt.
• Én öm… vagyis mi… – mutattam barátnőmre és magamra. – Újak vagyunk, és fogalmunk sincs hova kell mennünk. Tudsz segíteni?
• Melyik osztály?
• 11/B.
• Ó, évfolyamtársak vagyunk – mondta vidáman. – Gyertek velem, megmutatom hova kell állnotok.
• Ó, hát… köszi – mondtam és követtük befelé, ahol már jóval kevesebben voltak, ami azt jelentette, hogy rendesen késésben vagyunk. Az elnök is megszaporázta a lépteit.
• Az évnyitó az udvaron lesz – magyarázta gyorsan, átsiettünk egy hosszú folyosón, majd a végén egy kitárt nagykapun az udvarra értünk. Itt már rengetegen voltak, fogalmam sincs hogyan szokom majd meg, hogy itt hol a helyem. Igaz, csak ezt és a következő évet kell kibírnom. – Erre gyertek. Az ott a ti sorotok – mutatott egy még rendetlen sorra a kosárpálya szélén. – Mellette jobbra az A-sok, akkor ugye ti, majd a C-sek és mi, a D-sek. Sok szerencsét! – mosolygott ránk és elsietett a pálya közepén felállított pódium vagy micsoda felé. Ahogy besoroltunk a helyünkre, körbenéztem. Az idősebbnek tűnő osztályok elöl, vagyis a kosárpályán álltak, úgy 9-12.ig (igen, jó nagy pálya), a többiek a füvön kaptak helyet. Az udvar és egyben a pálya kapu felőli részén álltak a tanárok, igazgató, néhány diák (közöttük az elnök is) és a kis emelvény, amin egy mikrofon kapott helyet.

És ekkor tudatosult bennem, hogy állnunk kell. Akármeddig tart is az évnyitó vagy évzáró, minden évben állva kell végigvárnunk. Oh My God… felnyögtem.

• Nem akarok egész végig állni…
• Ne hisztizz már – szólt rám Melinda ingerülten. Igaza van, na.

Az évnyitó végül úgy fél óránkat vette igénybe. Az igazgatónő elmondott egy köszöntőt, beavatta az új tanárokat, köszöntötte az új diákokat, majd átadta a szót a DÖK-ös (ami, mint kiderült, a Diákönkormányzat rövidítése) elnöknek (akiről kiderült, hogy Natanielnek hívják), aki beavatta az új diákokat és mondott pár szót az iskoláról és az új tanévről. Végül jött a szöveg az új tanév megnyitásáról, aztán az igazgatónő szabadon engedett minket, de előtte még beszélnünk kellett az osztályfőnökkel, hogy hol és hogyan kezdünk holnap, majd tényleg mehettünk.

• Ó, Miss Red és Miss Montgomery! – kiáltott utánunk az osztályfőnök, Mrs. Waterfield. – Holnapra el tudják hozni a beiratkozási papírjukat az igazolványképpel? Ezt jó még első napon elintézni.
• Persze – bólogattunk.
• Rendben. Majd adjátok le a Diákönkormányzat elnökének, a papírmunka az ő dolga.
• Rendben, és őt hol találjuk? – kérdezte Melinda.
• A DÖK-ös teremben, rögtön a földszinten. Arra felé kell elindulnotok, amerre az udvar felől jöttetek, jobbra lesz egy terem, amire nagy betűkkel ki van írva, hogy DÖK.
• Köszönjük – mondtuk egyszerre. – Viszlát.
• Szép napot! – mosolygott és elment.
• Én bírom az új osztályfőnökünket – fordultam Melinda felé.
• Ja, nem rossz – felelte vállat vonva a lány. Elmosolyodtam.
• És a diákelnök se rossz – húzogattam a szemöldökömet.
• Rosszabb vagy, mint én voltam – jegyezte meg. – Tudod, amikor minden fiúba beleestem.
• Hé, én csak azt mondtam, hogy nem rossz. Különben is, ő egy elnök. Mit kezdjek én azzal? Nem hozzám való az ilyen komoly, szorgalmas és nyilvánvalóan éltanuló srác.
• Nem is. Jobb ha nem is gondolsz rá.
• Nem fogok – ígértem.
• Helyes. Akkor most kísérj el a buszmegállóig.

Elmosolyodtam. Nyilván elkísérem. Sőt, nyilván én is busszal megyek. Végigálldogáltam egy évnyitót magassarkúban, kizárt, hogy hazasétáljak.

Aznap este az ablakomból végignéztem a naplementét, és kívántam valamit. Egy régi mesében láttam, hogy az első tanítási nap előtti estén, amikor megy le a nap, kívánni kell valamit a következő tanévre vonatkozóan és elméletileg teljesül. Sosem hittem benne, de jó szórakozásnak tűnt. Veszítenivalóm nincs, maximum jót röhögök majd magamon, hogy ilyeneket csináltam. És hogy mit kívántam? Talán van valami köze a fiúkhoz… és a szőke ismerősünkhöz.