Első hétvége, amikor végre elkezdtem írni. Sose örültem hétvégének ennyire :'D Katasztrófa ez a végzős év. Na püff... De végül nem írtam sokat hétvégén, mert szombaton iszonyat jó napom volt, vasárnap meg úgy voltam vele, hogy áh, semmi kedvem, inkább döglök egész nap. Szóval ja. A hét közepén biosztanulás helyett nagyon jó blogot írni :'D Jó na, bioszból nem tervezek érettségizni ˇˇ A napjaim meg általában ennyiből állnak: hazamegyek, zabálok, ránézek FBra, és belépkedek a CsJ-be, de csak vasárnap játszok, átbukdácsolok a házi törtrészén, Fb, hétkor "Rettegés foka", nyolctól, ami éppen eszembe jut, tíz után anime, aztán nyekkenek az ágyba ~
és akkor valahogy írjak blogot xD Írok nyugi, mert szeretem, bár nem mintha túl sok olvasóm lenne :$
5.fejezet
Melinda POV
- Azt hittem már sosem jössz - nézett hátra a válla fölött Castiel, amikor a lépcsőknél beértem.
- Mégis tovább mentél...
- Igen, és?
- Semmi.
Azt hittem, a harmadik emelet után már nincs is semmi. Mint kiderült azonban, mégis csak van. Egy lezárt ajtóhoz mentünk, amire a következő táblát függesztették: "Diákoknak belépni tilos". Castiel elővett egy kulcsot, kinyitotta az ajtót és intett, hogy fáradjak be. Egy kicsit vonakodtam, mert hát diák vagyok és ki tudja honnan van kulcsa, de aztán úgy döntöttem: kit érdekel? Nincs itt senki, aki bármit szólhatna, Castiel pedig valószínűleg vérprofi ebben.
Egy sötét lépcsőházban találtam magam. Bátortalanul indultam el felfelé, de ez elég hamar elszállt. Ugyan miért kellene aggódnom? Már mindenki hazament, és nem is vagyok egyedül. Elmosolyodtam, de amikor fényt láttam (az alagút végén xd) a lépcső tetején, gyorsan visszarendeztem az ábrázatomat savanyúvá. Kiléptem az ajtón, és a tetőn találtam magam. A tetőn, ahonnan fantasztikus volt a kilátás az egész városra. Wow...
- Mit szólsz? - kérdezte Castiel. A korláthoz lépett, és a városra mutatott. - A sulink a város közepén van, így innen van az egyik legjobb kilátás a városra. Nem is tudom miért tagadják meg ezt a diákoktól. A tanárok önzőek.
- Honnan szereztél kulcsot? - húztam össze a szemöldököm.
- Elloptam a tanáriból, aztán lemásoltattam magamnak - vont vállat könnyedén. - Az udvaron kívül ez az egyik legjobb hely a suliban. Itt aztán tényleg nem zargat senki. Egyedül lehetsz, nem nyaggat senki a hülyeségével.
- Igazad van...
- Gyere közelebb. Nyugi, nem esel ki - mondta, és kinyújtotta a kezét felém. Nem fogadtam el, csak a korláthoz sétáltam és jobban szemügyre vettem a várost. Gyönyörű volt. Mindent láttam, beláttam az egészet és még órákig tudtam volna nézni. A korlátra támaszkodtam, és élveztem, ahogy az ősz eleji szél bele-belekap a hajamba, a nap pedig égeti az arcomat.
- Honnan kerültél ide? - kérdezte hirtelen. Felvontam a szemöldököm és rápillantottam.
- Egy másik iskolából - feleltem hidegen. Összehúzta a szemét, háttal a kilátásnak nekidőlt a korlátnak és a tetőt kezdte vizsgálni.
- Úgy értem, melyikből, miért? Majdnem utolsó év van. - Visszafordítottam a fejem a kilátás felé és az előttem úszó felhőket néztem.
- A régi iskolám csődbe ment, és Lucyvel úgy döntöttünk, ide jövünk át - magyaráztam.
- Ó... Lucy a szöszi barátnőd, aki Natalieval lóg?
- Igen... Miért...?
- Csak - vágta rá, még mielőtt befejezhettem volna a mondatomat.
- Még azt sem tudod mit akartam mondani - mondtam, ellöktem magam a korláttól és ránéztem.
- De tudom. Viszont én most megyek haza - közölte, és elindult lefelé a lépcsőn. Gyorsan követtem. - Van kedved velem jönni?
- Hogy... mármint... A motoron? - kérdeztem vissza csillogó szemekkel, de szerencsére nem láthatta.
- Kivételesen megengedem, hogy felülj mögém. De jegyezd meg, ez az első és utolsó alkalmad is! - figyelmeztetett szigorúan, amikor becsukta és bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe ejtette.
- Majd meglátjuk - kacsintottam rá kacéran, és elindultam a parkba.
Lucy POV
Mérgesen és aggódva néztem Melinda után. Ezt nem hiszem el... hagyja magát belerángatni valamibe... Állj... Lucy. Stop. Még azt sem tudod, hova mennek. De biztos valami rossz helyre. Grr...
Legszívesebben elárulnék mindent Nathanielnek, de egyrészt nem akarok árulkodni, másrészt pedig sosem köpném be a legjobb barátnőmet. Hangosan kifújtam a levegőt. nem is foglalkozom vele. Mintha... mi sem történt volna. Megfordultam, hátha még látom valahol az utca végén Nathanielt, de nem, nem volt sehol. Elviharzott, gyorsabban eltűnt, mint... nem jut eszembe semmi hasonlat, de valami szélhez biztos köze van.
Végül egyedül ballagtam a végállomás felé. Nem volt már semmi kedvem hazagyalogolni, pedig nem lakom messze. és hátha Melinda is befut az utolsó pillanatban....
...és nem futott be. Hiába vártam rá, a három órás buszra sem ért ide. Amennyit én rá vártam, már réges-régen hazaértem volna gyalog, de most már mindegy.
Melinda POV
Te jóságos szent Isten... Ez valami eszméletlen!
Legalább 150-el repesztettünk, ha nem sokkal többel a főúton, szlalomozva az autók között. Megmondtam Castielnek, hogy nem a városban lakom, hanem a szomszéd faluban, és azt mondta, hazavisz, legalább tudunk száguldani a majdhogynem egyenes útszakaszon. Nincs sok kanyar, az autókat könnyűszerrel kerülgeti, és az egyetlen hátrány csak az, hogy nagyon gyorsan hazaérünk.
De nem érdekel. Imádom ezt a szédítő sebességet, és ez a hang... gyönyörű. Szorosan kapaszkodtam a derekába, az igaz, de mindegy.
- Ezért egyszer el fogják venni a jogsidat! - üvöltöttem teli torokból az egyik olyan résznél, ahol kicsit lassítania kellett, így talán jobban hallotta, amit mondtam neki. A testtartásából éreztem, hogy vigyorog.
- Nincs mit - felelte, és megint gázt adott, ezúttal még gyorsabban mentünk, mint azelőtt. Nincs mit? Jogsi nélkül vezet?! Behalok. Ez zsír. Állapítottam meg. Igazából nem aggódtam, minek? Ő tud vezetni, ha pedig elkapják, ő járja meg. Én meg csak élvezem a száguldást és a világ leggyönyörűbb "muzsikáját".
Amikor beértünk a faluba, megint lelassított, de annyira, hogy elfogadható sebességgel döcögtünk. Legalább tekintettel van arra, hogy faluban vagyunk. Vagy csak azért lassított, mert nem tudja hol kell bekanyarodni?
- Hé, azt hiszem tudom merre vagyunk... - szólalt meg eltűnődve.
- Jártál már erre?
- Ja. Most akarsz hazamenni?
- Nem tudom. Attól függ, mire akarsz kilyukadni.
- Mehetnénk még egy kört - pillantott hátra vigyorogva. - Vissza a városba vezet egy jó nagy kerülőút ennek a falunak a másik végében, igaz?
- Ha jól tudom, igen. És arra nem jár annyi autó.
- Szuper. Benne vagy?
- Még szép, hogy benne vagyok.
Igen, csak azért lassított, mert nem tudta hazamegyek-e, vagy vele tartok. Amint kimondtam az igent, már nyomott is a gázra, és ismét a száguldás csodás élményében lehetett részem.
Lucy POV
Másnap reggel későn mentem suliba. Melinda nem keresett fel egész délután, én pedig nyolckor már olyan álmos voltam, hogy muszáj volt lefeküdnöm aludni, úgyhogy nem tudom, hívott-e még este vagy sem. De ahogy a telefonomra néztem, nem. Úgyhogy azt sem tudom ma találkozunk-e reggel vagy sem. Nem mintha kellene. Én tudom, honnan szerezzem meg a termeket, ő pedig majd megoldja egyedül, mint mindig minden mást.
Háromnegyedre már benn akartam lenni, hogy azért mégiscsak tudjak beszélni egy kicsit Nathaniellel, de túl későn indultam el, így csak 7:55-re értem a suliba, és a DÖK-ös terem is már zárva volt. Csalódottan kullogtam fel a legfelső emeletre, ahol kezdtünk. A reggeli edzést már teljes mértékben kipipálhatom.
Melinda már a termenkénti szokásos helyünkön ült: Szemből a jobb padsor legszélén, harmadik sorban, az ablak mellett. Odasiettem hozzá, hogy legalább vele beszélni tudjak, mielőtt becsengetnek.
- Cső - dobtam le mellé magamat és a cuccokat.
- Jó reggelt - köszönt közömbösen, de enyhe mosollyal az arcán.
- Milyen volt a délután? - érdeklődtem.
- Nagyon jó! - mondta. - Figyu: Felvitt a tetőtérre, ahova tilos a belépés, de nagyon jó a kilátás, egyszer neked is ki kell próbálnod!
- Biztos, hogy nem - ráztam a fejem rábeszélhetetlenül. Sóhajtott, enyhén megforgatta a szemét, majd folytatta.
- Nekem mindegy. Utána hazavitt a motorján.
- Naaa! - mosolyodtam el. Ennek viszont örültem. Bár képzelem, milyen eszeveszettül vezet ez az őrült. De Mel itt van, él, semmi baja és boldog. Úgyhogy nincs gond.
- Amúgy jogsija az nincs, de még sosem kapták el... - Elkerekedett a szemem. Nem lehet... Így már azért féltem egy kicsit.
- Nincs jogsija?! És te egy ilyen mellé ültél fel?! Normális vagy?
- Tudtam, hogy ki fogsz akadni - sóhajtotta Melinda, de különösebben nem érdekelte. Sosem érdekli, de meg is értem. Ugyan ki vagyok én, hogy beleszóljak? - Attól még, hogy te a suli szent elnököcskéjével kavarsz, én még lehetek rossz kislány, a jó fajtából. Tudod, hogy sosem teszek akkora hülyeséget, hogy komoly határokat lépjek át, vigyázni tudok magamra, az meg az én dolgom, ki mögé ülök fel egy motorra. - Összeszorítottam a szám, és inkább nem válaszoltam. Pedig lenne mit mondanom. De nem teszem. Azt csinál, amit akar.
Óra után csak gyorsan felpattantam, és rohanni akartam a DÖK-ös teremhez, de a terem előtt Mrs. Waterfield félrehívott minket, hogy részt kell vennünk az iskolai életben, vagyis klubot kell választanunk.
- Kétféle lehetőség közül lehet választani: kertészklub vagy kosárlabda klub. Mivel ti még újak vagytok, nem kell minden nap részt vennetek, de jó lenne, ha hetente egyszer vagy kétszer benéznétek, hogy nem kell-e segítség, vagy bármi. Szóval, mit választotok?
Elkerekedett a szemem. Senki nem szólt itt délutáni klubokból.
- M-most kell választanunk? - hebegte Melinda. Úgy tűnt, ez neki is gyorsan jött.
- Sajnálom, hogy nem szóltam korábban, de azt hittem tudnak a klubéletről. Benne van az iskola leírásában - mondta Mrs. Waterfield enyhe megrovással a hangjában. Ja, hogy a leírás. Hát azt nem volt kedvem elolvasni, azt hittem majd mindent elmondanak évnyitón, vagy valami.
- Hát, azt hiszem... én a kosárlabda klubhoz csatlakoznék - felelte Melinda. Oh, máris döntött? És kosárlabda? Akkor biztos nem leszünk egy klubban. Én is szeretek sportolni, de inkább a tánc. A kosárlabdát nem igazán szeretem. Valójában... utálom. A virágokat viszont szeretem.
- Én a kertészklubhoz - feleltem végül én is.
- Nagyszerű. Délután keressék fel a klubokat is kérdezzék meg kell-e segítség!
- De... Egyáltalán hol találjuk a klubokat? - kérdezte Melinda.
- Nekem most rohannom kell, mert sok dolgom van, de ha megkérdezik az osztálytársaikat, ők biztosan segítenek. Sok sikert és szép napot! - mosolygott ránk a nő és elviharzott.
- Oh, fenébe, most hogy találjuk meg a klubokat? - morgolódtam.
- Ügyesen - felelte vállat vonva Melinda. Persze. Ok. Én húztam a DÖK-ös terembe.
- Én megkeresem Nathanielt. tegnap úgy elviharzott, szeretnék beszélni vele.
- Hát persze. Csak ezért lógsz a nyakán - vigyorgott barátnőm.
- Grr... - morogtam. Megforgatta a szemét, és elindult lefelé. Mindegy. Megráztam a fejem, és elindultam a terem felé, amikor belebotlottam a szőke libába, aki már tegnap is beszólt nekünk. Ilyen nincs. Megpróbáltam kikerülni, és csak úgy szó nélkül elsétálni mellette, de persze nem hagyott csak úgy békén.
- Hé, kislány! Nagyon cuki, ahogy próbálsz benyalni Nathanielnek, de figyelmeztetlek: jobb, ha leszállsz róla, amíg még szépen mondom. - Megtorpantam.
- Te meg miről beszélsz? Miért zavar az téged, ha én vele akarok lenni? - Gúnyosan elvigyorodott.
- Előre szólok. Csak hagyd őt békén, újoncka. És állj félre. - Jobbra-balra lengő hatalmas hátsójával félre lökött az útból, de annyira, hogy majdnem a falnak estem. Pislogva néztem utána. Mégis mi a fene baja van? Mit vétettem ellene ennyire? És mi köze van hozzá, kivel lógok? Mi van vele és Nathaniellel? Fogalmam sem volt, mi a fene ez, ezért szinte futva érkeztem a DÖK-ös teremhez, ami hála a jó égnek nyitva volt, és megtaláltam, akit kerestem. Az asztalnál ült és valami papírokat nézegetett. Úgy tűnt, elfoglalt, de nem nagyon érdekelt.
- Szia - köszöntem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Felpillantott, elmosolyodott, és felállt.
- Szia - viszonozta. - Ne haragudj, hogy tegnap csak úgy elrohantam. Tudod... - Elhallgatott egy pillanatra. - Mindegy, ezt nehéz lenne elmagyarázni.
- Remek. Akkor veled minden rendben - motyogtam magam elé.
- Mi a baj? Történt valami? - érdeklődött egyszerre kedvesen és aggódva.
- Csak az a szőke liba, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Állandóan beszól, ma pedig kijelentette, hogy tartsam magam távol tőled. Megparancsolta. Mi a fene van vele, tetszel neki, vagy mi van köztetek? - néztem rá szinte vádlón. Hiba volt. lehajtotta a fejét, ujjait a homlokának döntötte. Idegesnek tűnt, úgyhogy valami szörnyet rosszat mondtam.
- Ő Amber, a húgom. Tudom, hogy néha nem a legkedvesebb lány, de ne ítéld el rögtön. - A húga...?
- Néha? Amber kiállhatatlan, nem vetted még észre? - Biztos jó ötlet a húgát szidni?
- Befejeznéd kérlek, hogy a húgomat szidod? - kérte rá nem jellemző hűvösséggel. Valami szörnyen rosszat mondtam és már meg is bántam. - Ha pedig nincs más problémád, menj órára.
- Ne haragudj, sajnálom, nem akartam rosszat mondani róla! - mentegetőztem gyorsan. - Nem tudtam, hogy a húgod. Sajnálom.
- Jó, mindegy - sóhajtott, leeresztette a karját, és valahova oldalra meredt. - Akarsz még valamit?
- Hát, én... - Most pikkel rám. Tudom, hogy ezt elszúrtam. Gondolatban jól seggbe rúgtam magam. - A kertészklubot keresem. Tudsz segíteni?
- Nem, ebben sajnos nem. Nekem nem kötelező ezekben részt vennem, úgyhogy ebből kimaradtam. Nem tudom, hol vannak a klubok. Kérdezd meg valakitől az osztályodból. - Oh, hát persze. Ez nem sok segítség.
- Nincs egy kis időd délután? Segítesz megkeresni? - kértem édesen.
- Ne haragudj. Nagyon sok dolgom van - rázta a fejét elutasítóan. Most aztán tényleg kihúztam nála a gyufát ezzel az Amber dologgal.
- Jól van. Azért köszi. Most megyek kérdezősködni - mondtam, és sarkon fordultam.
Nem szólt semmit, csak visszaült az asztalhoz.
Egy sötét lépcsőházban találtam magam. Bátortalanul indultam el felfelé, de ez elég hamar elszállt. Ugyan miért kellene aggódnom? Már mindenki hazament, és nem is vagyok egyedül. Elmosolyodtam, de amikor fényt láttam (az alagút végén xd) a lépcső tetején, gyorsan visszarendeztem az ábrázatomat savanyúvá. Kiléptem az ajtón, és a tetőn találtam magam. A tetőn, ahonnan fantasztikus volt a kilátás az egész városra. Wow...
- Mit szólsz? - kérdezte Castiel. A korláthoz lépett, és a városra mutatott. - A sulink a város közepén van, így innen van az egyik legjobb kilátás a városra. Nem is tudom miért tagadják meg ezt a diákoktól. A tanárok önzőek.
- Honnan szereztél kulcsot? - húztam össze a szemöldököm.
- Elloptam a tanáriból, aztán lemásoltattam magamnak - vont vállat könnyedén. - Az udvaron kívül ez az egyik legjobb hely a suliban. Itt aztán tényleg nem zargat senki. Egyedül lehetsz, nem nyaggat senki a hülyeségével.
- Igazad van...
- Gyere közelebb. Nyugi, nem esel ki - mondta, és kinyújtotta a kezét felém. Nem fogadtam el, csak a korláthoz sétáltam és jobban szemügyre vettem a várost. Gyönyörű volt. Mindent láttam, beláttam az egészet és még órákig tudtam volna nézni. A korlátra támaszkodtam, és élveztem, ahogy az ősz eleji szél bele-belekap a hajamba, a nap pedig égeti az arcomat.
- Honnan kerültél ide? - kérdezte hirtelen. Felvontam a szemöldököm és rápillantottam.
- Egy másik iskolából - feleltem hidegen. Összehúzta a szemét, háttal a kilátásnak nekidőlt a korlátnak és a tetőt kezdte vizsgálni.
- Úgy értem, melyikből, miért? Majdnem utolsó év van. - Visszafordítottam a fejem a kilátás felé és az előttem úszó felhőket néztem.
- A régi iskolám csődbe ment, és Lucyvel úgy döntöttünk, ide jövünk át - magyaráztam.
- Ó... Lucy a szöszi barátnőd, aki Natalieval lóg?
- Igen... Miért...?
- Csak - vágta rá, még mielőtt befejezhettem volna a mondatomat.
- Még azt sem tudod mit akartam mondani - mondtam, ellöktem magam a korláttól és ránéztem.
- De tudom. Viszont én most megyek haza - közölte, és elindult lefelé a lépcsőn. Gyorsan követtem. - Van kedved velem jönni?
- Hogy... mármint... A motoron? - kérdeztem vissza csillogó szemekkel, de szerencsére nem láthatta.
- Kivételesen megengedem, hogy felülj mögém. De jegyezd meg, ez az első és utolsó alkalmad is! - figyelmeztetett szigorúan, amikor becsukta és bezárta az ajtót, a kulcsot pedig a zsebébe ejtette.
- Majd meglátjuk - kacsintottam rá kacéran, és elindultam a parkba.
Lucy POV
Mérgesen és aggódva néztem Melinda után. Ezt nem hiszem el... hagyja magát belerángatni valamibe... Állj... Lucy. Stop. Még azt sem tudod, hova mennek. De biztos valami rossz helyre. Grr...
Legszívesebben elárulnék mindent Nathanielnek, de egyrészt nem akarok árulkodni, másrészt pedig sosem köpném be a legjobb barátnőmet. Hangosan kifújtam a levegőt. nem is foglalkozom vele. Mintha... mi sem történt volna. Megfordultam, hátha még látom valahol az utca végén Nathanielt, de nem, nem volt sehol. Elviharzott, gyorsabban eltűnt, mint... nem jut eszembe semmi hasonlat, de valami szélhez biztos köze van.
Végül egyedül ballagtam a végállomás felé. Nem volt már semmi kedvem hazagyalogolni, pedig nem lakom messze. és hátha Melinda is befut az utolsó pillanatban....
...és nem futott be. Hiába vártam rá, a három órás buszra sem ért ide. Amennyit én rá vártam, már réges-régen hazaértem volna gyalog, de most már mindegy.
Melinda POV
Te jóságos szent Isten... Ez valami eszméletlen!
Legalább 150-el repesztettünk, ha nem sokkal többel a főúton, szlalomozva az autók között. Megmondtam Castielnek, hogy nem a városban lakom, hanem a szomszéd faluban, és azt mondta, hazavisz, legalább tudunk száguldani a majdhogynem egyenes útszakaszon. Nincs sok kanyar, az autókat könnyűszerrel kerülgeti, és az egyetlen hátrány csak az, hogy nagyon gyorsan hazaérünk.
De nem érdekel. Imádom ezt a szédítő sebességet, és ez a hang... gyönyörű. Szorosan kapaszkodtam a derekába, az igaz, de mindegy.
- Ezért egyszer el fogják venni a jogsidat! - üvöltöttem teli torokból az egyik olyan résznél, ahol kicsit lassítania kellett, így talán jobban hallotta, amit mondtam neki. A testtartásából éreztem, hogy vigyorog.
- Nincs mit - felelte, és megint gázt adott, ezúttal még gyorsabban mentünk, mint azelőtt. Nincs mit? Jogsi nélkül vezet?! Behalok. Ez zsír. Állapítottam meg. Igazából nem aggódtam, minek? Ő tud vezetni, ha pedig elkapják, ő járja meg. Én meg csak élvezem a száguldást és a világ leggyönyörűbb "muzsikáját".
Amikor beértünk a faluba, megint lelassított, de annyira, hogy elfogadható sebességgel döcögtünk. Legalább tekintettel van arra, hogy faluban vagyunk. Vagy csak azért lassított, mert nem tudja hol kell bekanyarodni?
- Hé, azt hiszem tudom merre vagyunk... - szólalt meg eltűnődve.
- Jártál már erre?
- Ja. Most akarsz hazamenni?
- Nem tudom. Attól függ, mire akarsz kilyukadni.
- Mehetnénk még egy kört - pillantott hátra vigyorogva. - Vissza a városba vezet egy jó nagy kerülőút ennek a falunak a másik végében, igaz?
- Ha jól tudom, igen. És arra nem jár annyi autó.
- Szuper. Benne vagy?
- Még szép, hogy benne vagyok.
Igen, csak azért lassított, mert nem tudta hazamegyek-e, vagy vele tartok. Amint kimondtam az igent, már nyomott is a gázra, és ismét a száguldás csodás élményében lehetett részem.
Lucy POV
Másnap reggel későn mentem suliba. Melinda nem keresett fel egész délután, én pedig nyolckor már olyan álmos voltam, hogy muszáj volt lefeküdnöm aludni, úgyhogy nem tudom, hívott-e még este vagy sem. De ahogy a telefonomra néztem, nem. Úgyhogy azt sem tudom ma találkozunk-e reggel vagy sem. Nem mintha kellene. Én tudom, honnan szerezzem meg a termeket, ő pedig majd megoldja egyedül, mint mindig minden mást.
Háromnegyedre már benn akartam lenni, hogy azért mégiscsak tudjak beszélni egy kicsit Nathaniellel, de túl későn indultam el, így csak 7:55-re értem a suliba, és a DÖK-ös terem is már zárva volt. Csalódottan kullogtam fel a legfelső emeletre, ahol kezdtünk. A reggeli edzést már teljes mértékben kipipálhatom.
Melinda már a termenkénti szokásos helyünkön ült: Szemből a jobb padsor legszélén, harmadik sorban, az ablak mellett. Odasiettem hozzá, hogy legalább vele beszélni tudjak, mielőtt becsengetnek.
- Cső - dobtam le mellé magamat és a cuccokat.
- Jó reggelt - köszönt közömbösen, de enyhe mosollyal az arcán.
- Milyen volt a délután? - érdeklődtem.
- Nagyon jó! - mondta. - Figyu: Felvitt a tetőtérre, ahova tilos a belépés, de nagyon jó a kilátás, egyszer neked is ki kell próbálnod!
- Biztos, hogy nem - ráztam a fejem rábeszélhetetlenül. Sóhajtott, enyhén megforgatta a szemét, majd folytatta.
- Nekem mindegy. Utána hazavitt a motorján.
- Naaa! - mosolyodtam el. Ennek viszont örültem. Bár képzelem, milyen eszeveszettül vezet ez az őrült. De Mel itt van, él, semmi baja és boldog. Úgyhogy nincs gond.
- Amúgy jogsija az nincs, de még sosem kapták el... - Elkerekedett a szemem. Nem lehet... Így már azért féltem egy kicsit.
- Nincs jogsija?! És te egy ilyen mellé ültél fel?! Normális vagy?
- Tudtam, hogy ki fogsz akadni - sóhajtotta Melinda, de különösebben nem érdekelte. Sosem érdekli, de meg is értem. Ugyan ki vagyok én, hogy beleszóljak? - Attól még, hogy te a suli szent elnököcskéjével kavarsz, én még lehetek rossz kislány, a jó fajtából. Tudod, hogy sosem teszek akkora hülyeséget, hogy komoly határokat lépjek át, vigyázni tudok magamra, az meg az én dolgom, ki mögé ülök fel egy motorra. - Összeszorítottam a szám, és inkább nem válaszoltam. Pedig lenne mit mondanom. De nem teszem. Azt csinál, amit akar.
Óra után csak gyorsan felpattantam, és rohanni akartam a DÖK-ös teremhez, de a terem előtt Mrs. Waterfield félrehívott minket, hogy részt kell vennünk az iskolai életben, vagyis klubot kell választanunk.
- Kétféle lehetőség közül lehet választani: kertészklub vagy kosárlabda klub. Mivel ti még újak vagytok, nem kell minden nap részt vennetek, de jó lenne, ha hetente egyszer vagy kétszer benéznétek, hogy nem kell-e segítség, vagy bármi. Szóval, mit választotok?
Elkerekedett a szemem. Senki nem szólt itt délutáni klubokból.
- M-most kell választanunk? - hebegte Melinda. Úgy tűnt, ez neki is gyorsan jött.
- Sajnálom, hogy nem szóltam korábban, de azt hittem tudnak a klubéletről. Benne van az iskola leírásában - mondta Mrs. Waterfield enyhe megrovással a hangjában. Ja, hogy a leírás. Hát azt nem volt kedvem elolvasni, azt hittem majd mindent elmondanak évnyitón, vagy valami.
- Hát, azt hiszem... én a kosárlabda klubhoz csatlakoznék - felelte Melinda. Oh, máris döntött? És kosárlabda? Akkor biztos nem leszünk egy klubban. Én is szeretek sportolni, de inkább a tánc. A kosárlabdát nem igazán szeretem. Valójában... utálom. A virágokat viszont szeretem.
- Én a kertészklubhoz - feleltem végül én is.
- Nagyszerű. Délután keressék fel a klubokat is kérdezzék meg kell-e segítség!
- De... Egyáltalán hol találjuk a klubokat? - kérdezte Melinda.
- Nekem most rohannom kell, mert sok dolgom van, de ha megkérdezik az osztálytársaikat, ők biztosan segítenek. Sok sikert és szép napot! - mosolygott ránk a nő és elviharzott.
- Oh, fenébe, most hogy találjuk meg a klubokat? - morgolódtam.
- Ügyesen - felelte vállat vonva Melinda. Persze. Ok. Én húztam a DÖK-ös terembe.
- Én megkeresem Nathanielt. tegnap úgy elviharzott, szeretnék beszélni vele.
- Hát persze. Csak ezért lógsz a nyakán - vigyorgott barátnőm.
- Grr... - morogtam. Megforgatta a szemét, és elindult lefelé. Mindegy. Megráztam a fejem, és elindultam a terem felé, amikor belebotlottam a szőke libába, aki már tegnap is beszólt nekünk. Ilyen nincs. Megpróbáltam kikerülni, és csak úgy szó nélkül elsétálni mellette, de persze nem hagyott csak úgy békén.
- Hé, kislány! Nagyon cuki, ahogy próbálsz benyalni Nathanielnek, de figyelmeztetlek: jobb, ha leszállsz róla, amíg még szépen mondom. - Megtorpantam.
- Te meg miről beszélsz? Miért zavar az téged, ha én vele akarok lenni? - Gúnyosan elvigyorodott.
- Előre szólok. Csak hagyd őt békén, újoncka. És állj félre. - Jobbra-balra lengő hatalmas hátsójával félre lökött az útból, de annyira, hogy majdnem a falnak estem. Pislogva néztem utána. Mégis mi a fene baja van? Mit vétettem ellene ennyire? És mi köze van hozzá, kivel lógok? Mi van vele és Nathaniellel? Fogalmam sem volt, mi a fene ez, ezért szinte futva érkeztem a DÖK-ös teremhez, ami hála a jó égnek nyitva volt, és megtaláltam, akit kerestem. Az asztalnál ült és valami papírokat nézegetett. Úgy tűnt, elfoglalt, de nem nagyon érdekelt.
- Szia - köszöntem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Felpillantott, elmosolyodott, és felállt.
- Szia - viszonozta. - Ne haragudj, hogy tegnap csak úgy elrohantam. Tudod... - Elhallgatott egy pillanatra. - Mindegy, ezt nehéz lenne elmagyarázni.
- Remek. Akkor veled minden rendben - motyogtam magam elé.
- Mi a baj? Történt valami? - érdeklődött egyszerre kedvesen és aggódva.
- Csak az a szőke liba, aki azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Állandóan beszól, ma pedig kijelentette, hogy tartsam magam távol tőled. Megparancsolta. Mi a fene van vele, tetszel neki, vagy mi van köztetek? - néztem rá szinte vádlón. Hiba volt. lehajtotta a fejét, ujjait a homlokának döntötte. Idegesnek tűnt, úgyhogy valami szörnyet rosszat mondtam.
- Ő Amber, a húgom. Tudom, hogy néha nem a legkedvesebb lány, de ne ítéld el rögtön. - A húga...?
- Néha? Amber kiállhatatlan, nem vetted még észre? - Biztos jó ötlet a húgát szidni?
- Befejeznéd kérlek, hogy a húgomat szidod? - kérte rá nem jellemző hűvösséggel. Valami szörnyen rosszat mondtam és már meg is bántam. - Ha pedig nincs más problémád, menj órára.
- Ne haragudj, sajnálom, nem akartam rosszat mondani róla! - mentegetőztem gyorsan. - Nem tudtam, hogy a húgod. Sajnálom.
- Jó, mindegy - sóhajtott, leeresztette a karját, és valahova oldalra meredt. - Akarsz még valamit?
- Hát, én... - Most pikkel rám. Tudom, hogy ezt elszúrtam. Gondolatban jól seggbe rúgtam magam. - A kertészklubot keresem. Tudsz segíteni?
- Nem, ebben sajnos nem. Nekem nem kötelező ezekben részt vennem, úgyhogy ebből kimaradtam. Nem tudom, hol vannak a klubok. Kérdezd meg valakitől az osztályodból. - Oh, hát persze. Ez nem sok segítség.
- Nincs egy kis időd délután? Segítesz megkeresni? - kértem édesen.
- Ne haragudj. Nagyon sok dolgom van - rázta a fejét elutasítóan. Most aztán tényleg kihúztam nála a gyufát ezzel az Amber dologgal.
- Jól van. Azért köszi. Most megyek kérdezősködni - mondtam, és sarkon fordultam.
Nem szólt semmit, csak visszaült az asztalhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése