Ha a játék szempontjából nézzük, igen, ez az első epizód végefelé van, de... na, mindegy :) Megint kitaláltam hozzá valamit, de próbáltam barátnőm (meg a sajátxD) kedvére tenni, szóval ezért alakítgattam dolgokat :)
Hope you like it ~
3.fejezet

 Melinda POV

 Mire visszaértem a DÖK-ös teremhez, nem volt ott senki, az ajtó pedig nyitva maradt. A homlokomra csaptam.
  • Lucy, a fenébe is – morgolódtam. Na, mindegy, valahogy meg kell találnom a termet egyedül is, úgyhogy az ajtókat nézegetve indultam el.
Mikor a földszinten nem találtam, elindultam az emeletre. Hát kik jöttek velem szemben? Az elnök és Lucy vidáman beszélgetve egymással. Ezek szerint remélhetőleg Lucy nem ment az agyára.
  • Ó, szia Mel – köszöntött Lucy. Nem feleltem, mert ma már egyszer találkoztunk, és nem láttam értelmét, hogy még egyszer köszönjek. Megálltak a lépcsőfordulóban.
  • Szia. Nathaniel vagyok, a DÖK elnök – nyújtotta felém a kezét a fiú.
  • Melinda – mutatkoztam be én is és kezet ráztunk.
  • Akkor most már mindent tudtok, igaz?
  • Igen, köszi – bólogatott Lucy és közben megállás nélkül mosolygott a srácra.
  • Akkor szép napot – mondta még az elnök, és elindult lefelé.
  • Látod? – fordult felém büszkén Lucy. – Nem mentem az agyára és azt hiszem kedvel!
  • Mondtam, az a dolga, hogy segítsen a diákoknak. Az, hogy megmutatja hol van egy terem, vagy körbevezet az iskolából, egyáltalán nem jelenti azt, hogy jobban kedvel, mint a többi diákot, vagy hogy kivételezik veled – magyaráztam sóhajtva. Nem akartam, hogy beleélje magát bármibe is.
  • Ne rontsd le a kedvem – biggyesztette le az ajkát szomorúan.
  • Te magad fogod lerontani, ha beleéled magad valamibe, ami nem igaz.
  • Ha reménykedek, az nem bűn.
  • Te inkább reménytelenül próbálsz felszedni valakit.
Zavartan vállat vont, majd elindult felfelé.

 Az első napunk az új suliban nem volt olyan borzasztó. Habár lecsapott ránk három idióta lány. Eddig azt hittem, ilyen „én vagyok a világ közepe” trió, ún. „Három Grácia” csak az amerikai tinifilmekben léteznek. Úgy tűnik, tévedtem.
  • Még meg sem érkeztem, máris az utálat középpontjába kerültem, pont mint mindenhol máshol – panaszkodott Lucy szomorúan. – Mi van bennem, amit az emberek ennyire utálnak?
  • Belőlük hiányzik valami, amiért képtelenek elviselni minket – mondtam. – Amúgy is, ha ennyire kiállhatatlanok lennénk, egymással sem barátkoznánk.
  • És Nathanielt is taszítanám, igazad van! – vágott a szavamba lelkesen. Már majdnem belekezdtem a szokásos magyarázgatásomba, de végül hagytam a fenébe. Lucynek legalább annyiszor el kell mondanom egy hasonlót, mint egy négy éves kölyöknek, mire felfogja. Ezért inkább ráhagyom. Nagylány már, majd valahogy kijön a gondolattal.
  • Egyébként, te merre jártál, amíg én Nattel lógtam? – érdeklődött Lucy, amikor a folyosón sétáltunk kifelé az iskolából.
  • Csak az udvaron… – feleltem, és nem néztem rá. Az idegenre gondoltam és arra, hogy mennyire jól nézett ki. Egész nap nem láttam újra, pedig annyira szívesen beszélnék vele még többet… de az a baj velem, hogy folyton vágyakozom a fiúk iránt, de sosem teszek semmit, hogy megkapjam őket. Talán egy szinten vagyok Lucyvel. Talán én is annyira vágyom már egy barátra, mint ő.
  • Kivel futottál össze? – nézett rám vigyorogva. Nekem is mosolyognom kellett.
  • Egy sráccal. Vörös hajú volt, szóval a te zsánered, de mégis bejön nekem – vallotta be. Pedig ha valaki bejön nekem, az Lucynek biztos nem és ez fordítva is így van. Most pedig tessék. Lucy valamilyen oknál fogva oda van a vörös hajúakért, most én futottam össze eggyel, és nekem jön be. Habár Lucy még nem találkozott vele. De úgyis azt fogja mondani rá, hogy fúj. Ami azért rosszul esik, de örülök is neki, hogy nem akarja majd elvenni.
  • Szuper, és hogy hívják, hova jár, miről beszélgettetek? – faggatózott.
  • Hát… Valójában szó szerint összefutottam vele. – Megtorpant és kitágult szemekkel meredt rám. Folytattam. – Leszidott, megkérdeztem hol a 36-os terem, bunkózott, megkértem, hogy mutassa meg a termet, bunkózott, aztán lelépett.
  • És egy ilyen bejön neked? – fintorgott Lucy és újra elindult.
  • Jól nézett ki… – motyogtam. – Tudom, a kinézet rohadtul nem minden, de még nem ismerem. Én is durcás lennék, ha valaki belém jön, aztán meg azt kéri, mutassam meg neki a termet.
  • Hát, te tudod. De a se neve? Se az osztálya? – nyögött fel barátnőm. A fejemet ráztam.
  • De egy suliba járunk. Majd összefutunk még vele két év alatt. Vagy megkérdezhetnéd a pasidat, hátha ismeri. Ő a diákelnök, minden diákot ismernie kell…
  • Nem ismerhet minden diákot egy ekkora suliban! Vannak aktái, de nem lóg mindig azokon, és nem is illik. De azért rákérdezek.
  • Úgy tudsz beszélni róla, mintha olyan nagyon ismernéd. Pedig alig tíz percet dumáltál vele, amíg megmutatta a termet.
  • Honnan tudod, hogy miről beszélgettünk akkor? Éppenséggel erről pont beszélt… pontosabban… egész végig csak ilyen komoly dolgokról mesélt – vallotta be Lucy zavartan. Na tessék. Épp az a fajta fiú, akiket Lucy nem annyira bír. És mégis ráhajt. Nyilván, mert ő az első fiú egyed, akivel találkozott és tudtak beszélgetni a segítségem nélkül.
  • Miért kattantál rá ennyire, amikor ellentéte mindennek, ami vagy és amit szeretsz? – kérdeztem. – Hiszen nem szereted a komoly fiúkat, nem szereted a tanulást, nem szereted a strébereket, az elnököket. Nem szereted az olyan fiúkat, mint Nathaniel. – Egy kicsit láttam az arcán, hogy elszontyolodik, amikor kimondom a kemény igazságot.
  • Tudom, de tud ő jó fej lenni, ha akar. Tudom, hogy rendes srác, és kedves is, olyan jól kijövök vele. Az ellentétek vonzzák egymást – vidult fel az arca. Elmosolyodtam, és csendben haladtunk tovább. Már elértük a kijáratot és a portát, amikor rohanó lépteket hallottunk magunk mögött.
  • Hé, Lucy, várj! – kiabált az előbb emlegetett szam… elnök.
  • Mondtam, hogy vonzzák egymást – dünnyögte maga elé Lucy vidáman, majd megfordult, és szemben állt Nathaniellel, aki abban a pillanatban fékezett le előtte.
  • Nathaniel! – kiáltott fel meglepetten. – Valami gond van?
  • Nem igazán. Csak… nem volt időm körbevezetni téged, de megígértem, hogy majd suli után, csak elcsúsztam, de… most megvagy – mosolygott a barátnőmre. Hát, a mosolya az aranyos, úgyhogy erre tényleg nem panaszkodhat. – Szeretnéd, hogy körbevezesselek?
  • Hát… – Láttam mennyire felderült és a nyelvén volt, hogy igen, nagyon szeretné, de valamiért mégsem mondta ki. Elképzelni sem tudtam, hogy miért. Hirtelen felém fordult. – Mel, én tudom, hogy megígértem, hogy elkísérlek a buszmegállóba, meg nem akarlak rögtön első napon cserben hagyni, és ha akarod, hogy veled menjek, akkor megyek, szóval…
  • Tőlem kérsz engedélyt? – vágtam a szavába értetlenül, és a szemem sarkából Nathanielre pillantottam. Türelmesen álldogált, de kérdő tekintettel fürkészte barátnőmet.
  • Csak nem akarlak egyedül hagyni.
  • Kilenc hónapod lesz még velem a buszmegállóba sétálni. Jó szórakozást! – intettem, rámosolyogtam az elnökre és kisétáltam a suliból. Hát, valami talán tényleg összejöhet neki. Annak igazán örülnék.
Amikor kiléptem a suliból, a kicsi parkban, a fa alatt megpillantottam a leggyönyörűbb dolgot, amit valaha láttam. Egy elég nagy, menő és valószínűleg iszonyat drága, profi, vörös-fekete motor álldogált a fa árnyékában. Annyira jól nézett ki, annyira gyönyörű volt és a hangja is valószínűleg a leggyönyörűbb dallam lenne a fülemnek, amit valaha hallottam, persze ha a gazdája elindítaná.
Akkor esett a tekintetem a gazdájára, a fiúra, aki mellette állt és egy szőke hajú lánnyal beszélgetett. A szám egy kicsit tátva maradt, amikor felismertem a bőrdzsekis idegent az udvarról.