Rövidek a fejezetek, nem? Hát sajnálom xD De tényleg :S majd igyekszem :) De tök unalmas, nem?xD (nekem tetszik, de lehet egoista vagyok :$)
Ha még nem mondtam volna (nem mondtam xD), az én karakterem Lucy ~

2.fejezet

Melinda POV

Hétfő reggel kedvtelenül keltem ki az ágyból. Már majdnem az érettséginél tartunk, de már megint újra kell kezdenem az egészet. Sóhajtva mentem mosakodni, felöltözni és reggelizni. Nem kell itt siránkozni. Belevetem magam az újba, talán valami jól is elsül majd. Lucy pedig… Komolyan rosszabb, mint én valaha. Szemet vet minden hímnemű egyedre, és mindenáron fel akar szedni valakit. Pedig tudom, hogy csak boldogságra vágyik. Szerelemre. Ahogy néha én is, de az én helyzetem koránt sem olyan súlyos mint Lucyé. Azt hiszem.
Megráztam a fejem, és nyugalomban megettem a reggelimet. Időben keltem, úgyhogy a buszt is időben érem el. Egyedül voltam, a kutyámat leszámítva. Lara volt az egyetlen élőlény rajtam kívül a házban, mert apa már dolgozik. Sebaj, én szerettem az én kincsemet. Mosolyogva simogattam a fehér szőrpamacsot, aki a combomra helyezte mellső mancsait.
  • Na jól van drágám, most már mennem kell – búcsúztam el tőle, amikor az óra 6:55-re váltott. Mire felveszem a cipőm és a pulcsim és véglegesen elbúcsúzok, lesz 6:57, úgyhogy tényleg ideje mennem, ha el akarom érni a hetes buszt. Örülök, hogy ilyen közel lakom a buszmegállóhoz.

Lucyvel a kis sétáló micsodába beszéltem meg a találkozót, 7:40-re. Addigra a buszom is beér és oda tudok sétálni, és talán is oda tudja vonszolni magát időre.
Mázlim volt, mire odaértem, barátnőm már az egyik padon ücsörgött, kezében egy dossziéval.
  • Jó reggelt – köszönt vidáman. Ő mindig vidám. Én meg mindig depis képet vágok, pedig nem vagyok az. Ilyen az ábrázatom. Alapjáratban. Megtévesztő, mi?
  • Cső – viszonoztam.
  • Elhoztad a beiratkozási papírt? – érdeklődött. Ajj, a fenébe.
  • Nem. Basszus, tudtam, hogy valamit elfelejtettem…
  • Van egy olyan érzésem, hogy Nataniel nem fog örülni – csóválta a fejét rosszallóan.
  • Már a nevén nevezed? Amúgy is, úgy beszélsz róla, mint ha jó haverok lennétek. Pedig nem ismered. Összesen két szót váltottál vele.
  • Tudom, de ha egyszer van neve, mégsem hívhatom… elnöknek.
  • De hát ha az?
  • Mindegy. Megyek, leadom a lapomat, és megkérdezem merre van a 36-os terem, ahol kezdünk – mondta és elindult a suli felé. Követtem, és együtt léptünk be a nagy üvegajtón. A suliban már pezsgett az élet. Zajok szűrődtek ki a termekből, a folyosón diákok lézengtek és beszélgettek. Előre indultunk, amerre az évnyitó felé menet mentünk. Meg is találtuk az emlegetett DÖK-ös termet, ami előtt Lucy azonnal megtorpant. Sóhajtottam.
  • Figyelj, Lucy, ő a diákelnök. A dolga, hogy kisegítse a diákokat. Úgyhogy ne menj az agyára és ne használd ki a figyelmességét és kedvességét! – figyelmeztettem komolyan.
  • Olyannak ismersz? – pislogott rám enyhe spirálos szempillájával, rakott szoknyája meglibbent, ahogy felém pördült. Újra sóhajtottam.
  • Csak… ne menj az agyára. És védj meg. Vagy nem tudom. Én körül nézek az udvaron. Ha megtudod, hol van a terem, szólj.
  • Rendben – mondta, és kezét kopogásra emelte, de félúton elbizonytalanodott. Tudtam, hogy meg akar kérni, menjek előre. Nem volt ő rámenős, csak próbálta annak mutatni magát. Hát, mit ne mondjak katasztrofális színész. Gyorsan szaporázni kezdtem a lépteim és eliszkoltam az udvar felé. Nem fogok helyette beszélni.
Még mindig a barátnőmön siránkoztam, amikor váratlanul nekimentem valaminek. Inkább valakinek.
  • Hé, nézz a lábad elé! – szidott le egy srác morcosan. Hátratántorodtam és felnéztem az arcába. Vállig érő vörös haja, rockzenés szerkója és bőrdzsekije volt. Hm, menő…
  • Sajnálom – motyogtam. – Még új vagyok.
  • Azt mindjárt gondoltam. Még sosem láttalak itt.
  • Hát igen… öm… nem tudod merre van a 36-os terem?
  • Ez meg milyen kérdés? Megkérdezel valakit, aki ide jár már évek óta, hogy „nem tudod hol van ez meg az”? Nem, valószínűleg nem tudom.
  • Mindig ilyen kedves vagy? – vágtam vissza, mert elegem volt a nagymenős dumájából.
  • Csak a jobb napokon. – Szája sarkában gunyoros félmosoly árnyéka villant.
  • Szuper, szóval megmutatod hol van a 36-os terem? – kérdeztem újra.
  • Nem vagyok idegenvezető – mondta szem forgatva, kikerült és bement az épületbe.
Hát igen, ilyen „Szarok másokra, mert én vagyok a vagány nagymenő” típusú srácok minden iskolában vannak. És én pont beleütköztem az ittenibe. Gratulálok, Melinda. Akár kezet is foghatnék magammal, hogy egy új kezdet reménye után magamra haragítottam az első új iskolás társamat, akit megláttam. Még akkor is zavar, ha annyira nem az én stílusom a csávó.

Lucy POV


  • Óh, tényleg nem merek bekopogni – siránkoztam, de amikor megfordultam, barátnőmnek már csak a hűlt helyét találtam. Ó a kis sunyi. Lelépett, mielőtt még megkérhettem volna, hogy menjen előre. Tényleg egyedül kell elintéznem. Ajj, de hiszen már nagylány vagyok! Nem igaz, hogy 16 évesen még mindig azon szerencsétlenkedek, hogy nem merek leadni egy szerencsétlen beiratkozási lapot a diákelnökünknek, aki annyira cuki. De az ilyen pasikat úgyis mindig elriasztom, úgyhogy inkább megfogadom Melinda tanácsát, és nem megyek az agyára. Bemegyek, leadom a papírt, falazok Melindának, megkérdezem hol a terem, és kisétálok. Ennyi. Nagy levegőt vettem, és végre kopogtattam. A válasz azonnali volt.
  • Gyere be! – kiáltott ki az ismerős hang. Félősen benyitottam, és beléptem a terembe. Az elnök éppen a tanári asztal előtt állt, egy dossziéval a kezében, amit kíváncsian forgatott. Más nem volt a teremben, pedig több pad és székek is helyet kaptak. Amikor beléptem, felpillantott, és elmosolyodott.
  • Legközelebb nem kell kopognod. Ide bárki bejöhet, amikor én itt vagyok. Ha pedig nem vagyok itt, vagy nem lehet bejönni, mindig bezárom az ajtót.
  • Értem. Én…
  • Te vagy az új lány, ugye? Tegnap már találkoztunk – mondta, letette a dossziét az asztalra, és engem figyelt.
  • I-igen. Az egyik új lány. A másik a barátnőm.
  • Értem. Nataniel vagyok, a DÖK elnök – mutatkozott be és a kezét nyújtotta. Ó…
  • Igen, tegnap mondták a neved – mondtam zavartan. Továbbra is mosolygott én pedig észbe kaptam. – Izé, én… Lucy vagyok – mutatkoztam be és kezet ráztunk.
  • Szükséged van valamire? – érdeklődött kedvesen.
  • Hát… Mrs. Waterfield megkért, hogy a beiratkozási lapjainkat adjuk le nálad az első nap – nyújtottam felé a mappát, amiben benne voltak az adataim, a beiratkozási papír, igazolványkép, bizonyítvány, szóval minden ilyesmi, amit be kellett hoznom. Igen, mindezt „beiratkozási lap” címen.
  • Ó, köszönöm – mondta, átvette, majd belenézett, hogy minden megvan-e, végül pedig a sarokban álló szekrényekhez sétált és az egyik fiókjába süllyesztette. – Hát a barátnőd?
  • Ő… hát ő… – Most jön a „falazok Melindának” rész, de a „kutya megette a beiratkozási lapját” szöveg nem lett volna nyerő, más pedig nem jutott eszembe.
  • Nincs nála, igaz? Otthon felejtette – segített ki. Harmadik feladat, elbuktam.
  • Igen, de biztosan csak mert hiányzott valami, vagy nem talált valamit, vagy…
  • Hé, Lucy nyugi – emelte fel a karját, mintha valami megvadult állatot nyugtatgatna. Hé, ez durva volt. – Nem számít. Egész héten be lehet hozni, Mrs. Waterfield csak szereti a pontosságot. A barátnőd ráér a héten. Annak viszont örülök, hogy ilyen szorgalmas vagy, és már az első nap el akartál intézni mindent – mosolygott rám.
  • Nos, igen, én minden vagyok csak szorgalmas nem. Legalábbis a tanulásban nem. – Zavartan néztem oldalra és egy pontot kerestem, amit zavartalanul bámulhatok. – Azért hoztam be ilyen korán, hogy ne legyen elmaradásom.
  • Az se rossz – mondta. – Szeretnél még valamit?
  • A 36-os termet. Mármint, nem megvenni, hanem nem tudom, hogy merre van és ott kezdünk. – Végre ránéztem, és ijedten hőköltem hátra, amikor a vártnál közelebb állt hozzám. Mikor jött el az asztaltól? Vagy én mentem hozzá közel? Vagy egy láthatatlan belső mágnes egymás felé húz minket?
  • Megijesztettelek? – nevette el magát.
  • Nem, én csak… meglepődtem – vörösödtem el.
  • Jól van, bocsi. Ne haragudj. Most nincs időm arra, hogy körbevezesselek, de ha gondolod tanítás után szívesen. Gyere, megmutatom a 36-os termet, a többi már menni fog.
  • O-oké… – Bágyadtan (és gyanítom kipirult arccal) néztem utána, ahogy az ajtóhoz sétál, és ahogy egy úriemberhez illik, kinyitja előttem az ajtót.
Körbevezetésről szó sem volt, amikor a 36-os terem felől kérdeztem, a terveimben pedig semmiképp sem szerepelt, hogy nem egyedül megyek ki az ajtón, de ha ő ajánlotta fel, akkor nem idegesítem. Tehát megfogadtam Melinda tanácsát és nem mentem az agyára.